A szembenézés

2017.01.04

Hellingernek volt egy szemproblémával küszködő betege, akinek azt mondta, csukja be a szemét, és mondja ki magában: "Ha az a sorsom, hogy megvakuljak, elfogadom." (A férfi, aki ezer évig akart élni, 97. o.) Így történt meg az oldás, mert elmúlt a félelem, nem zárta ki félelmével a vakságot, inkább beengedte a saját életébe: csak félelmét engedte el. Tehát a szenvedés nem azonos a fájdalommal, más szinten van. Buddhista értelemben világos ez a különbség, de a hétköznapi élet szemszögéből nem egyértelmű, nehéz felismerni. Azért pont ezt  a radikális példát említem, mert jól érzékelteti azt a paradoxont, hogy mit jelent szembenézni. Akkor kerülsz összhangba önmagaddal, a jeleneddel, ha elfogadod, ami van, csak akkor vagy képes továbblépni. Amíg külső minták vonják el a figyelmedet, ha az energiád nagy része le van kötve múltbeli sérelmekben, történetekben, nem tudod közel engedni magadhoz a jelent.

Van olyan ember, aki azt szeretné, hogy ne nagyon kelljen megváltoznia - hiszen akkor mi marad őbelőle? Tulajdonképpen úgy akarunk fejlődni, növekedni, hogy ne változzon közben semmi. Érdekes koncepció. Sajnos változás nélkül csak megmerevedik az anyag, és elhal, ha az energia nem járhatja át újra meg újra a változás szelével, a természet rendje szerint
Fontos a szinkronicitásokat, az apró jeleket,  szimbolikát is egyénre szabva megfigyelni, közben az egészet, a keretet is látva, érzékelve. Nem csak az a tét, hogy okvetlenül megtaláljuk a megoldást, hanem az, hogy megértsük a dinamikát, és rájöjjünk, miképpen lehet e feltételek között hitelesen, őszintén élni. A rendszer olyan törvények betartására ad keretet, amelyek legtöbbször igazak, de nem minden egyes esetben ugyanúgy. 

Ha valaki először éli meg, hogy szabad, nem kötik magukhoz a családi kötelékek. Támpontot kell hogy kapjon, jelzőfényeket, hogy merrefelé induljon, és mi kaphat helyet. Ha elvesszük a támfalat, egyedül marad önmagával és saját fájdalmával. Mi az, ami igazán segít? Megmutatni, hogy saját erőforrásai végtelenek, és hogy a külvilág várja őt, hogy megismerje.

Azt vettem észre, hogy nálunk - Magyarországon - az emberek többsége (engem is beleértve) nem nagyon akar felnőni, vagy nem tanulta meg a felnőtt létállapotot: vagyis gyermeki létállapotban szeret csücsülni, játszadozni, szerepelni. A felelősség, önállóság, szabadság helyett inkább a szabadosság, akaratosság és befolyásolhatóság játssza a főszerepet. A gyermek kiharcolja, hogy sokszor a figyelem középpontjába kerüljön, ugyanakkor nagyon fontos neki a biztonság, az alap, a védelem. Ha nem érzi magát biztonságban, sír - jó esetben - vagy visszahúzódik. A felnőtt nem teheti meg, hogy csak úgy elkezdjen sírni, ha nem érzi magát biztonságban - kivéve terápián, vagy otthon, egyedül. Ezért indul el a kompenzációs vagy szublimációs folyamat, valamint a fájdalom kiküszöbölésének stratégiája. Ezért előszörre gyakran veszélyes a hívás: járja csak egyedül az útját, várja a végtelen, és minden nagyon jó lesz. (Pedig ez így van). Gyakran eszembe jut, beleivódott a tudatomba, ahogyan egyszer második jógatanáromtól hallottam: "Senki sem mondta, hogy könnyű lesz." Hát igen, ezzel nehéz vitatkozni. Soha nem kérdeztem rá, tulajdonképpen mi is az, ami nem lesz könnyű - azt szoktuk mondani, az élet nehéz.